Csukás Istvántól búcsúzunk

Sokszor, sokféleképp írtunk már arról, hogy mennyire fontosnak tartjuk a mesemondást, a közös mesélést beépíteni a mindennapokba. A mese hihetetlen erejét olyan szerzők művein keresztül érezzük csak igazán, mint a tegnap elhunyt Csukás István. Írásunkban rá emlékezünk.

Aki gyerekeknek ír, az hatalmas felelősséget vesz magára, hiszen ők ítélkezéstől, előítéletektől mentesen, nyitott szívvel és lélekkel hallgatják a mesét és magukba szívják minden szavát. Az igazán jó mese részükké válik, és az élet legkülönfélébb helyzeteiben visszhangzik majd a fejükben egy-egy mondata. Csukás István így írt. Az ő mesehősei észrevétlenül tanítottak szeretetre, elfogadásra, segítőkészségre és a gyermeki kíváncsiság megőrzésére. Az ő mesehőseiről mindenkinek vagy egy-egy saját emléke. Épp olyan szívesen hallgatják a mostani óvodások PomPom, Süsü, Mirr-Murr vagy A nagy Ho-ho-ho Horgász meséit, mint azok, akik 30-40 éve voltak kisgyerekek.

Aki gyerekeknek ír, az a felnőttekhez is kell szóljon. Hiszen a felnőtt olvassa fel a könyvet a gyermekének, és igazán akkor fogja tudni szívvel-lélekkel mesélni azt, ha őt is megszólítja. Csukás István így írt. Az ő meséiben egyszerre volt jelen a kedvesség, a szerethetőség, meg a felnőtteket és gyerekeket célzó időtlen humor. Ez a sokrétűség teszi megunhatatlanná a jó mesét, és gondoskodik róla, hogy aki ezeken a meséken nőtt fel, az újra elővegye őket gyermekei, majd unokái számára is. A meseírók a legkülönlegesebb varázslattal dacolnak a halállal: ha már nem is látjuk őket többé, az általuk megálmodott karakterek örökké köztünk maradnak. 

A mese pont olyan mint PomPom maga. Igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! A mese mindenkiben kicsit mássá válik, ahogy a saját lelkünk szűrőjén áthalad és kirajzolódik a fantáziánk által. Pont ez a csodálatos rugalmasság teszi lehetővé, hogy a mesékkel gyógyítsunk, hogy megnyissák a gyerekeket és segítsenek megélni olyan helyzeteket, amik a való világban még nehezek lennének számukra. Vagy épp mesével kísérve találjanak megoldást a nehéz feladatokra. Csukás István néhány éve egy interjúban azt mondta:
A jó mese is olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől. Nekem két szárnyam is van, a mese és a vers“.
Őszintén hiszünk abban, hogy ezek a szárnyak az olvasót épp úgy felemelik, mint az írót, magát.

Talán a legfontosabb abban, amit Csukás István meséi taníthattak nekünk, mégis az, hogy mesélni mindig van idő, csak le kell kicsit lassítani. Szeretnénk, ha PomPom és Picúr párbeszéde minél több szülő fejében ott villogna, mint egy jelzőfény:
– Elmeséljem?
– Igen, majd szép lassan megyek. Az iskola megvár.

A hétköznapi dolgaink megvárnak, beszélgetésre, mesélésre viszont addig szakítsunk időt, amíg együtt vagyunk és lehetőségünk van rá. Újabb és újabb teendők mindig akadnak, de ahogy a gyerekek nőnek, egyre kevesebb igényük lesz a közösen töltött időre. Kezdjük kis korban a mesélést és ragadjunk meg minden alkalmat, hogy beszélgethessük, mert ezt az időt sosem kapjuk vissza!

Ez a blogbejegyzés most nem a Plukkidoról szólt. Valahol a felszín alatt azonban mégis, hiszen a szemléletmódunkat nagyban befolyásolták az olyan élmények, amiket Csukás István meséi adtak és adnak nekünk a mai napig. És ezért hálával tartozunk!

a kép forrása: www.wikipedia.org


Szólj hozzá