A mágikus gondolkodás – a hit abban, hogy varázslatos dolgok történhetnek és bármi amit nagyon akarunk, az be is következhet – a kisgyermekkor természetes része. A kicsik számára a képzelet és valóság közötti határ átjárható. Ugyanúgy, ahogy játék közben minden egy szempillantás alatt átváltozhat, úgy számukra az is természetes, hogy hisznek a csodákban. Azaz abban, hogy varázslat segítségével képessé válhatnak dolgokra.
Varázslattal felfegyverkezve
Szülőként érdemes előnyt kovácsolni ebből az életkori sajátosságból. Egy mesés fordulattal, egy láthatatlan varázsporral pillanatok alatt terelhetjük a figyelmet, kizökkenthetjük gyermekünket a negatív érzelmi állapotokból. Hiszen a gyerekek mindig az itt és mostban vannak, így ha sikerül felkelteni az érdeklődésüket akár csak egy pillanatra is, a figyelmük elterelődik, és a sírás, a nyűgösség, sőt még a fájdalom is múlté lesz. Átadja helyét a jókedvnek, örömnek és az együttműködésnek.
Ha gyermekünknek azt mondjuk, hogy a versike, amit hallani fog és a hozzá tartozó mozdulatsor nyugtató varázserővel bír, akkor ő bizonyosan meg is fog nyugodni tőle. Hogy miért? Részben azért, mert hisz benne, részben pedig azért, mert mialatt végighallgatja (esetleg követi is a mozdulatokat), addig testben és lélekben átadja magát a “varázslatnak”: odafigyel rá és összerendezett mozgást hajt végre, ami már önmagában egy nyugodtabb állapot felé tereli az idegrendszerét. Ez az alapja sokféle ismert relaxációs technikának is.
Nem csalás, nem ámítás
Hogy hazudunk-e azzal gyermekünknek, hogy a hétköznapi dolgokat varázsköntösbe öltöztetjük? Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. Ugyanúgy, ahogy ő se hazudik nekünk, amikor elénk teszi a játékkonyhában “főzött”, színes papírfecnikből és műanyag golyókból álló “gyümölcslevest”, amivel mosolyogva kínál meg minket. Ugye egyikünk se hívná fel a figyelmét arra, hogy “De hát ez nem is gyümölcs! És különben is, hogy főzted meg, amikor a tűzhelyedben nincsen gáz?” Gyermekünk és köztünk van egy kimondatlan konszenzus arról, hogy itt és most a játék a valóság. Ez pedig a kicsik számára a lehető legtermészetesebb dolog: így próbálgatják a különféle szerepeiket, így tanulják a körülöttük lévő világot. A játékbabák sírnak, a plüssmackók beszélnek, a műanyag autók pedig ugyanúgy megállnak tankolni a benzinkútnál, mint az igaziak. Ezektől az esetektől semmiben sem különböznek a Manóföldről érkező levelek vagy a játéktáblán örömükben szaltózó mágnesfigurák.
Felnőttként sokszor, sok mindent túlgondolunk, de a gyerekek ennél ösztönösebbek. Szerencsés az a gyerek, aki a szüleiben cinkostársra talál a játékban. Ez megerősíti abban, hogy valami, ami igazán belőle jön és amiben ő igazán szabadjára tudja engedni magát, az jó. Így önkéntelenül is megtanulhatja, hogyan használja a belülről jövő játékos, könnyed kreativitását a problémahelyzetek megoldására.
Gyakran kérdezitek, hogy mi a helyzet azzal, amikor lelepleződik a varázslat. Mikor kiderül, hogy nem a manó küldi a leveleket vagy nem ő mozgatja a korongokat. Nem fog-e csalódni a gyerkőc bennetek? Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy miért is csalódna, hiszen nap mint nap, mikor a hangot adunk a plüssöknek vagy versenyeztetjük a kisautókat, akkor is hallja a mi hangunkat, látja a mi kezünket, ami mozgatja a játékokat, mégse érzi magát becsapva. A gyermeki gondolkodás hihetetlenül rugalmas, számukra az a természetes, ami körülveszi őket. A varázslat pedig nem abban rejlik, hogy egy misztikus erő létrehoz dolgokat, hanem abban, hogy a család minden tagja képes belemerülni a játékba és elhinni, hogy itt és most minden megtörténhet.