Szülőként gyakran szorongunk attól, hogy a korai évek mennyiben határozzák meg gyermekünk jövőjét. Amit tőlünk kap, szeretetet, gondoskodást, az vajon elég lesz-e ahhoz, hogy magabiztos, önálló és boldog felnőtté váljon? Sőt, még az a gondolat is felmerült már bennem és néhány édesanyában, akivel beszélgettem, hogy a bennünk élő elképzelések gyermekünkről, amiket önkéntelenül is közvetítünk feléjük, mennyiben válnak skatulyává, amiből esetleg nehéz kitörni? Ez a gondolat indította el a következő sorok írását. ( Tóth Farkas Renáta írása)
Pszichológushallgatóként sokat tanultunk arról, hogy az öröklött genetikai adottságok és a környezeti hatások kölcsönhatása miként befolyásolja a személyiség fejlődését. A kisbaba habitusa miként alakítja a szülők reakcióit (egy nyugodt, alkalmazkodó mosolygós baba több pozitív reakciót vált ki a szülőkből, mint egy nyűgös, sokat sírós) és a modelltanulás miért is olyan hatékony (utánzással sokkal gyorsabban sajátítható el viselkedés, mint a próba szerencse tanulási folyamaton keresztül). Persze az előadóban ülve egészen másnak tűnik az anyaság, mint a valóságban.
Egy dolog már itt világossá vált: a felnőtté válásig egy gyereket rengeteg hatás ér, ezeknek a hatásoknak az összjátéka számít. Nincs egyetlen mondat vagy egyetlen esemény, ami megváltoztathatatlan hatást gyakorolna, hiszen folyamatosan formálódunk, így a hibák javítására is lehetőség van.
Nem kérdőjelezem meg, hogy a korai éveknek jelentős a szerepe, és jó, ha lehetőségeinkhez mérten igyekszünk biztos alapot adni gyermekünknek, de tegyük ezt úgy, hogy közben nem szorongunk megállás nélkül azon, hogy hol ronthatjuk el. Az évek során biztos fogunk olyat tenni vagy mondani, amit megbánunk, de ezt ellensúlyozza az a rengeteg pozitív dolog, amit közben, akár észrevétlenül adunk nekik. Legyünk nyitottak és kíváncsiak gyermekünk cseperedésére, hiszen a nevelés olyan, mint egy hosszan tartó ismerkedés a másikkal. Ha pedig az alább leírt pontokból csak néhányat sikerül megvalósítani, már azzal is sokat teszünk értük és magunkért.
Mosolyogj, ölelj és nézz a szemébe amennyit csak lehet!
A testi kontaktus a legalapvetőbb anya-gyerek kapocs, amiből sosem lehet elég (főleg az első hónapokban, években), hiszen ilyenkor kerülhetünk a legközelebb ahhoz a egységhez, amit még az anyaméhben tapasztalhatott meg gyermekünk. A szemkontaktus is nagyon fontos, hiszen ez a kommunikáció alapja. Az a baba akinek sokszor van lehetősége elveszni édesanyja tekintetében, teljes figyelmében, az később ügyesebben fog tudni társalogni, sőt a kutatások szerint még vitapartnernek is jobb lesz, hiszen megtapasztalja, hogyan figyeljen a másikra, majd mikor ő a soros, reagáljon. Nem utolsó sorban pedig pótolhatatlan érzés, az a pár pillanat, mikor semmi más nincs, csak mi ketten. Most, hogy a kislányom már nagyobb, az arckifejezések tükrözése szórakoztató játékká vált köztünk, ami szinte biztosan kacagásba fullad.
Hallgasd meg, amit mondani szeretne!
Ez sokszor nem könnyű számomra, mert a kislányom rengeteget beszél. Ráadásul egy 3-4 éves történetmesélése még kusza és vontatott, éppen ezért felnőttként néha fárasztó is kivárni, hogy a végére érjünk a mondanivalójának. Bevallom, van amikor nehezemre esik nem befejezni helyette a mondatokat, hogy rövidre zárjuk a történetet, ha épp haladnánk valamivel, a mesélés miatt pedig megáll az élet. De gyakran figyelmeztetem magam, hogy hallgassam végig, hiszen ha akkor nem figyelek rá, amikor ő szeretne mondani valamit, akkor nem várhatom el, hogy válaszoljon, amikor én kíváncsiskodnék.
Mondj igazat!
A torzításokból, kegyes hazugságokból tapasztalataim szerint könnyebben lesznek hosszútávra is fennmaradó kavarodások a kicsik fejében, ezért bármiről legyen is szó, ha kérdez válaszolok. A saját értelmi szintjének megfelelően igyekszem megfogalmazni neki az igazságot, akkor is ha az szomorú vagy fájdalmas. Ilyenkor ott vagyok vele, hogy együtt legyünk ebben az érzésben. Ha pedig mérges vagyok rá valamiért és – ahogy bárki mással velem is előfordul –, elvesztem a türelmem, akkor utólag mindig elmondom, hogy miért kiabáltam, és azt is kifejezem ha ezt megbántam.
Játssz úgy, hogy tényleg jelen vagy!
Hétköznaponként sok a dolog: munka, háztartás, bevásárlás, háziállatok és persze az alkalmi elintéznivalók. A gyerekek a nap nagy részében alkalmazkodnak a szülők, felnőttek tempójához, az általuk szabott keretekhez, szabályokhoz. Ez számukra nehezebb, mint hinnénk. Cserébe, amikor közös játék idő van, akkor igyekszem félretenni minden mást és az ő szabályai szerint vad oroszlánná, doktor nénivé vagy épp sérült kutyussá alakulni.
Előfordul, hogy nem tudok eléggé belefeledkezni a játékba, mert annyi minden kavarog a fejemben és ezt a lányom is megérzi. Ilyenkor ő szól rám, hiszen most övé az irányítás, és ez jól is van így. A nap másik része, amikor még a telefonokat is félre rakjuk, az esti mesélés ideje. Ez a sérthetetlen közös idő, amikor együtt nézünk szembe a mesék birodalmának minden kihívásával.
Biztasd úgy, hogy közben nem kötöd meg a szárnyait!
Rengeteg lelkesítésre, biztatásra és pozitív visszajelzésre van szükség az egészséges önbizalom és kezdeményezőkészség támogatásához. De nagyon fontos, hogy a dícséretünk (vagy a kritikánk) a cselekedetre és a mögötte meghúzódó erőfeszítésre vonatkozzon. Ezzel ugyanis elősegíthetjük, hogy fejlődési szemléletűvé váljon gyermekünk. Mit is értek ez alatt? Nézzünk egy példát!
Ha mindig, amikor jól csinál valamit, megdicsérem a legjobb szándékkal, hogy ”De okos vagy!”, “Milyen ügyes vagy!” ezzel a személyiségére vonatkozó kijelentést teszek, ellentétben azzal, ha azt mondom, hogy “Látod, olyan kitartóan próbálkoztál, hogy sikerült megoldanod egyedül!”, “Milyen ügyesen egyensúlyoztál!”. Ilyenkor az erőfeszítést és a próbálkozást jutalmazom. Aki az előbbi típusú dicséretben részesül többször, annak bizonyosan jól esik, hogy okos és ügyes, mikor valami jól megy, viszont éppen ezért, ha valami nem sikerül, az úgy rögzül benne, mintha ő maga ügyetlen vagy buta lenne. Ez pedig negatívabb önértékeléshez és kevésbé kezdeményező személyiséghez vezethet hosszú távon. Hiszen, ha elkerüli a kihívást jelentő feladatokat, akkor a kudarccal sem kell szembesülnie. A második típusú dicséret hatására valószínűbb a fejlődési szemléletű, kitartóan küzdő és kezdeményező személyiségjegyek erősödése.
Légy nyitott és elfogadó, ösztönözd az önmegvalósításra!
A végére hagytam a legnehezebbet. Hiszen mindannyiunkban vannak elképzelések gyermekünk jövőjéről, elvárások. Ezek akár abból is táplálkoznak, hogy mi mit várunk el magunktól és tőlünk mit vártak el a szüleink. Ezeket nem könnyű félretenni. Ráadásul sokszor észrevétlenül szaladnak ki a szánkon olyan mondatok, amik aztán hosszú időre meghatározzák gyermekünk önmagáról alkotott véleményét. Édesanyám egyszer azt mondta, hogy ne foglalkozzak rajzolással, mert abból csak az él meg, aki a legjobb. Ebből én az akkori fülemmel csak annyit hallottam ki, hogy nem vagyok elég jó, és évekig nem rajzoltam többet. Pedig ő (elsőgenerációs értelmiségiként), csak azt szerette volna átadni nekem, hogy tanulás a kulcsa a jövőmnek, és egyáltalán nem akart értékítéletet mondani a rajzaimra. Egy általánosabb példát választva: egy többgenerációs orvos vagy akár villanyszerelő család csemetéje könnyen válik szorongóvá, ha kicsi korától abba a skatulyába nő bele, hogy ő is a szüleit követi majd, holott esetleg egyáltalán nem ezek a dolgok érdeklik.
Mióta óvodás a kislányom azt látom, hogy már az óvoda első napján megjelennek a címkék és a dobozok, amibe bele kell illeszkedni. Vannak fiús és lányos játékok, fiús és lányos könyvek. Az óvó néni csodálkozva kérdi, miért forgat egy kislány repülőkről, járművekről szóló mesekönyvet a királylányos helyett. Pedig lehet, hogy ha nem térítené el egy felnőtt, attól ami érdekli, abból a kislányból épp mérnök válna sok év múlva. Nem tudom megóvni a kislányom ezektől a hatásoktól. Mégis azt gondolom, hogy ha támogatni tudom a gyermekekben kezdettől meglévő kíváncsiságot, felfedező kedvet, nyitottságot, akkor ez talán ellensúlyozni tudja a mérleg másik nyelvét.
Nem utolsó sorban pedig fontos, hogy anyaként magunkkal szemben is legyünk türelmesek, elfogadóak. Biztos, hogy hibázunk az évek során, de egy tökéletes anya mellett felnőni talán még nehezebb kihívás, mint egy tökéletlen anya által elkövetett hibákon túllendülni és azokból tanulni.
Legvégül pedig álljon itt néhány sor Emily Winfield Martin Bármi lehetsz! című csodás verséből, aminek a pozitív üzeneteit nem lehet elégszer elmondani gyermekünknek. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy olvassátok el az egészet!
“Rád nézek: szeretlek,
látom, te is szeretsz.
Csodás, hogy velünk vagy!
Te még bármi lehetsz!”