A dackorszak sok szempontból megterhelő időszak gyereknek és felnőttnek egyaránt. Cikksorozatunkkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy erre a jelenségre ne kezelendő problémaként, hanem olyan kihívásként tekintsünk, ahol gyermekünk és mi magunk is közösen fejlődhetünk. Elsőként az érzelmek felismerésének és kifejezésének fontosságáról írunk, hiszen ez a lépés elengedhetetlen az önszabályozáshoz vezető úton. A későbbi cikkekben pedig bemutatjuk majd, hogyan segíthetjük a folyamatot meséken és játékon keresztül, amolyan Plukkidós szemléletben.
A krízis kettős jelentése szépen kifejezi, hogy a válság mindig magában rejti a lehetőséget a fordulatra, a fejlődésre. Megpróbáltatások és próbák nélkül még a mesékben sincs győzelem, és ez bizony így van a fejlődés során is. A dackorszak megpróbáltatásokkal teli fejlődési fázis szülőnek és gyereknek egyaránt. Még ha a mindennapokban nehéz is megküzdeni vele, jobban járunk, ha nem próbáljuk „megúszni” ezt a szakaszt. Hiszen ezzel segítünk megalapozni gyermekünk későbbi sikeres indulatkezelését és érzelemszabályozását. Ez a fejlődés pedig egy hosszadalmas és küzdelmes tanulási folyamaton keresztül valósul meg, melyben szülő és gyermek jó esetben közösen, vállvetve vesznek részt. Együtt és nem egymás ellen, még ha ez időnként nem is annyira nyilvánvaló.
Miért jó, ha megéli?
Ha a dackorszak jeleit tapasztaljuk gyermekünknél, azt jelenti, egészségesen fejlődik, és eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy ki merje fejezni akaratát és indulatait. Szóval hurrá, jó szülők vagyunk! Persze nehéz büszkének lenni a boltban vagy épp a játszótéren a felhúzott szemöldökű idegen pillantások kereszttüzében, miközben gyermekünk éppen azt demonstrálja, hogy ő bizony nem hagy ki egyetlen fontos fejlődési szakaszt sem, de egy próbát talán mégis megér.
Csemeténk ellenállása és szabad érzelemkifejezése azt mutatja, hogy képesek vagyunk érzéseit visszatükrözni és betöltjük az úgynevezett „konténer-funkciót”. Azaz befogadjuk és elviseljük a gyermek erőteljes negatív érzelmeit, majd pedig segítünk azok elviselhetővé formálásában.
Mit is jelent ez a gyakorlatban? Egy síró csecsemő megnyugtatásakor az elég jó édesanya először ösztönösen tükrözi gyermeke arckifejezését, majd babusgatással, ringatással, nyugtató hanghordozással vagy énekkel kísérve szelídíti meg a kellemetlen vagy akár fájdalmas érzéseket gyermeke számára. Az érzelmek értelmezése – „fáj a pocakod?”, „biztos éhes vagy…” – ugyancsak segítségükre van ebben a folyamatban, és a szerepe egyre nő az idő előrehaladtával.
Két-három éves gyermekünknek már bátran visszajelezhetjük az érzéseit és felajánlhatunk számára értelmezéseket, meghagyva a lehetőséget ezek elfogadására vagy elutasítására: „Azért vagy szomorú, mert eltört a kisautó kereke?”, „Úgy látom, most nagyon dühös vagy, mert nem az történik, amit szeretnél.”, „Csalódott vagy, mert zárva volt a kedvenc fagyizód. Hát bizony ezt én is sajnálom.”. Próbáljunk csak ajánlásokat tenni, ezzel elősegítve, hogy gyermekünk ne csupán elfogadja azt, amit mi gondolunk – mert az a legjobb szándékunk ellenére sem biztos, hogy pontosan tükrözi az adott helyzetet –, hanem aktívan részese legyen saját érzelmei megismerésének. Nem feltétlenül az a cél, hogy egyből jókedvre derüljön, hanem, hogy autentikusan megélhesse és egyre jobban megérthesse az érzelmeit, majd pedig idővel megtanulja kezelni azokat. Ebben az időszakban a szóbeli értelmezés mellett még fontos szerepet kap a fizikai kontaktus, de már érdemes figyelembe venni, hogy az ilyen korú gyerekek nem mindig vágynak ölelésre, amit fontos tiszteletben tartani.
Ahogy a gyermek növekszik, a testi kontaktus szerepe tovább csökken. Bár egy nagy ölelés sokszor egy kétségbeesett kamasszal is csodákat tehet, az ő esetükben a hangsúly már sokkal inkább a mentalizációra, azaz érzelmi tudatosságra és annak verbalizálására helyeződik. Ahhoz, hogy ez fejlődni tudjon kezdetben szükség van a szülői segítségre, akár az értelmezést segítő kérdések formájában (“Ma a szokásosnál morgósabb vagy, bánt valami?”, “Nagyon durván válaszoltál apának, haragszol rá valamiért, vagy valami más miatt vagy ingerült?”). A támogatásnak köszönhetően gyermekünk hamarosan önállóan is képes lesz felismerni és megfogalmazni érzéseit és az ezeket kiváltó okokat. Ezáltal pedig képessé válik saját érzelmei kezelésére, és akár az is elegendő támogatást nyújt majd a számára, ha a nehéz pillanatokban figyelmesen végighallgatjuk.
Csapdák és kiutak
A dackorszak (és később a kamaszkor) során a gyermeket olyan új és erőteljes érzelmek árasztják el, melyeket kezdetben nem képes értelmezni. Az érzelmek összemosódása pedig tovább nehezíti a velük való megbirkózást. Ráadásul akaratuk, vágyaik és lehetőségeik között gyakran komoly ellentmondás feszül, ami hatalmas mértékű frusztrációt eredményez. Ezért a “hisztirohamok” és ellenkezések valójában sokszor éppen a tehetetlen fájdalomból és a kezelhetetlen rossz érzésekből fakadnak, emiatt pedig nem tanácsos őket sem figyelmen kívül hagyni, sem pedig túlreagálni.
Az ovis korosztály által időnként krokodilkönnyekkel kiharcolt ajándékok kettős veszélyt rejtenek magukban: egyrészt elismerjük, hogy a negatív érzések oldásának nincs más módja, mint a pillanatnyi vágyaink kielégítése, másrészt pedig gyorsan tanuló gyermekünknek egy hatékony, de káros technikát mutatunk céljai eléréséhez, melyet legközelebb már lehet, hogy félig-meddig tudatosan alkalmaz majd. A bagatellizálás azonban szintén nem vezet eredményre, mivel ez hosszútávon az érzelmek ignorálását és elfojtását eredményezheti.
Természetesen nem könnyű elkerülni a fenti csapdákat, sőt… De már az is sokat segít, ha néhány alapelvet lefektetünk, és ezekhez próbáljuk tartani magunkat, tudatosítva azok okát és célját. Ez az időszak arról is szól, hogy szülő és gyermek közösen alakít ki új kereteket és szabályokat, és ez bizony mindkét oldalról kompromisszumokat kíván. A tökéletesség tehát nem cél, de hasznos, ha van egy-két rugalmasan alkalmazható forgatókönyvünk a problémás helyzetekre.
Azok a nyugtatási technikák, amelyeket a csecsemőknél ösztönösen alkalmazunk, a dacoló gyerekeknél is sokat segíthetnek. Azaz először fogadjuk el és tükrözzük vissza gyermekünk érzéseit, majd pedig segítsünk csillapítani azokat. Itt már sokféle különböző technika szóba jöhet. Lehet nyugtató egy érintés, egy ölelés, egy mosoly. Oldhatja a feszültséget egy hosszú és mély beszélgetés vagy akár néhány biztató szó. Olykor az is elég, ha egy cinkos mosollyal jelezzük, hogy nem dőlt össze a világ, vagy épp humorral oldhatjuk a helyzetet. Ha az érzelemkitörés nem túl erős, akkor jól használhatók akár a figyelemelterelő technikák is.
A fantázia és mesevilág ezekben a helyzetekben is nagy segítségünkre lehet. A képzelet úgy segít a helyzettől eltávolodni, hogy mindeközben jóváhagyja az érzéseket. A varázsvilágban is megjelennek a nehézségek, amelyek megoldása éppúgy erőfeszítést kíván, mint a valóságban, éppen ezért szolgálhat mintául a gyermeknek. A mesebeli kalandokra való fókuszálás pedig lehetőséget teremt akár egyszerűbb feszültségkezelési technikák játékos és észrevétlen elsajátítására is. Ennek jegyében születtek a dacos viselkedést kezelő, az érzelmek kifejezését segítő manóleveleink, illetve ebben a témában osztunk meg további tippeket a következő hetekben. Addig is nyugodt napokat kívánunk!