Szörnyek az ágy alatt – gyermekkori félelmek és ami mögötte van

Szülőként sokszor nem is olyan könnyű megfelelően reagálni azokra a helyzetekre, amikor gyermekeink félnek, szoronganak valamitől. Különösen nehéz olyankor, amikor a félelem tárgya felnőttként egyáltalán nem tűnik ijesztőnek vagy amikor gyermekünk reakcióját túlzónak érezzük. Ezért ahhoz, hogy támogatni tudjuk őket, érdemes jobban megérteni a gyermekkori szorongás természetét.

Mindenki fél valamitől

Habár elsőre úgy tűnhet, hogy a félelemnek vagy szorongásnak kizárólag negatív következményei lehetnek és mindenképpen meg kell szabadulni ezektől az érzésektől, ez nincs minden helyzetben így. Sőt, a szorongás evolúciós szempontból nézve gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt adaptív viselkedésnek tekinthető, vagyis hozzájárult őseink túléléséhez. Gondoljunk csak bele! A szorongásszerű reakció fizikai tünetei közé tartozik az emelkedett pulzus, az éberség, a nyugtalanság és a stresszhormon kiválasztása, amik lehetővé teszik a gyors menekülést vagy az aktív küzdelmet. Tehát felkészítik a szervezetet a veszélyhelyzettel való megküzdésre. Napjainkban ugyan már kevéssé van szükség az effajta megküzdésre, bizonyos szintű szorongás – ami a vészjelző szerepét tölti be – kortól függetlenül mindenkire jellemző. Gyermekkorban a vélt vagy valós veszélyektől támadó enyhébb félelem a normális fejlődés részét képezik. Nézzük meg, hogyan is változik ez a fejlődés során és mik a leggyakoribb félelem fajták!

Szeparációs szorongás a szülő és a gyermek szemszögéből

A csecsemők még csak az őket közvetlenül érő fizikai ingerekre mutatnak félelmi reakciót, mint például az éles hangok vagy fények, majd az értelmi fejlődés előrehaladtával a félelem tárgya egyre jobban távolodik a fizikai ingerek szintjétől. Egyéves kor körül megjelenik az idegen helyzetektől, új ingerektől való félelem és a szeparációs szorongás. 

Ahogy a gyerekek már stabilan járnak és elkezdik felfedezni a világot, úgy kezdenek távolodni fizikai értelemben az édesanyjuktól is. Ez viszont kettős érzéseket ébreszt fel bennük, hiszen a felfedezés örömét és a kíváncsiság ösztönző erejét beárnyékolja a szülőtől való távolság keltette bizonytalanság. Ennek erősödése alakítja ki a szeparációs szorongást, ami tulajdonképpen a kötődés tárgyának (a biztonságot nyújtó gondozónak) az elvesztésétől való félelem. Tekinthetünk úgy is a szeparációs szorongásra, mint egy vészvillogóra, ami felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy csupán a biztonságos távolságon belül maradva fedezze fel a világot.

Szülőként nem jó érzés azt látni, hogy gyermekünk nehezen viseli, ha távol kerül tőlünk (legyen ez néhány méter a játszótéren, vagy akár pár óra, amíg a nagyszülőkre hagyjuk őt). Mégis fontos, hogy el tudjuk engedni a kezét, még ha eleinte nehezen is megy. Hosszútávon ugyanis az elválás és az újra találkozás megerősíti a gyermek világba vetett bizalmát (hiszen megtanulja, hogy mindig visszatérünk) és megtapasztalja, hogy egyedül is képes helytállni. Ezek pedig egy fontos lépcsőfokok az önállósodás útján, ami már az óvodába lépés idején is hatalmas előny lesz.

A szülők szorongása hatással van a gyerekek által megélt érzelmekre is. A túlvédő szülő, aki maga is sokat izgul, veszélyesebbnek festi le a világot, mint amilyen, ezáltal fokozza a gyermeke félelmeit is. A túlvédő hozzáállás rövidtávon ugyan védelmet nyújthat bizonyos vélt vagy valós fenyegetettségekkel szemben, azonban hosszútávon akadályozza a jól működő szabályozási stratégiák kialakítását. Donald Winnicott, britt gyermekpszichológus elmélete szerint a tényleges egyedüllét képessége úgy alakul ki a fejlődés során, hogy az „elég jó” anyai gondoskodás és környezet belsővé válik. A gyermek megtanul hinni a környezet jóságában és a személyiségébe beépül az a bizalom, amit a kezdetben édesanyja táplál iránta, mikor engedi felfedezni a világot. 

A legjobban tehát az segíti a szeparációs szorongással való megküzdést, ha engedjük csemeténket ismerkedni a világgal és biztosítjuk arról, hogy amikor szükségét érzi, mindig számíthat ránk. 

Küzdelem az árnyékokkal – a sötéttől való félelem enyhítéséről 

Óvodás korban a félelmek tárgya még elvontabbá válik: előtérbe kerül a fantázialényektől, a sötéttől és az egyedülléttől való félelem, amit aztán az iskoláskor kezdetére felvált a természeti jelenségek vagy a társas kritika miatt érzett szorongás.

Ebben az időszakban gyakori probléma az egyedül elalvás nehézsége és a sötéttől való félelem. Mivel a gyerekek fantáziája erőteljesen működik és hisznek is a varázslények létezésében, így nem csoda, ha könnyűszerrel látnak rémeket. Különösen igaz ez a lefekvés körüli időszakra, hiszen ilyenkor a szobában megváltoznak a fények, az árnyékok különös formát öltenek, és a csendbe burkolózott lakásban az apró zajok is felerősödnek. Habár a legtöbben tudjuk, hogy ebben a korban a sötéttől való félelem általános jelenség, ennek ellenére ez az egyik olyan gyermekkori félelem, amivel nehezebb türelmesnek maradni szülőként. 

A helyzettel való fokozatos megküzdésben sokat segíthet, ha az érzelemszabályozásra koncentrálunk, azaz arra, hogy a negatív érzelmek intenzitását vagy időtartamát csökkentsük, a pozitív érzelmeket pedig felerősítsük. James Gross érzelemszabályozást kutató pszichológus folyamatmodellje az ilyen helyzeteket szakaszokra bontja, amikhez különböző intervenciós stratégiák társíthatók. A modell alapján az érzelemszabályozási folyamat elemei a
(1) szituáció,
(2) a figyelem,
(3) a kiértékelés
(4) és a válasz. 

A rendszer bármely pontján avatkozunk be, az változást idéz elő az egészben, azonban nem minden változás ugyanolyan előremutató hosszútávon. Nézzünk egy példát! Egy sötétben félős gyerek megpróbálhatja megváltoztatni a helyzetet, például úgy, hogy azt kéri maradjanak vele, amíg elalszik, vagy épp az éjszaka közepén átmegy a szülei szobájába, ha megébred. Ez az út elsőre akár hatékonynak is tűnhet, hiszen a gyerek békésen fog aludni az éjszaka hátralévő részében, azonban ez valójában csak megkerüli a problémát. Tényleges megoldást nem nyújt, mivel a félelmet nem szünteti meg.

A második lehetséges beavatkozási pont a figyelmi fókusz, ami terelhető. Ha például arra ösztönözzük gyermekünket, hogy lefekvéskor vegyük végig a nap jó élményeit, azzal a félelem helyett a pozitív eseményekre és érzésekre koncentrálunk. Ez segíthet elérni egy kellemesebb nyugodtabb tudatállapotba, ahonnan könnyebbé válik az elalvás. 

A helyzet kiértékelését sok szülő használja, amikor megpróbálja észérvekkel oldani a félelmeket (pl.: szörnyek nem is léteznek, az csak egy árnyék stb.) ezzel azonban érdemes csínján bánni, mivel akár azt az érzést is keltheti gyermekünkben, hogy nem fogadjuk el az érzelmeit. Közelíthetünk inkább játékosabban a helyzet átkeretezéséhez, például úgy, hogy együtt ötletelünk arról, hogy a rémisztőnek tűnő árnyék milyen vicces formára hasonlít vagy hogyan lehetne barátságosabb küllemet adni neki. Így a gyerek a felnőtt érveinek elfogadása helyett saját fantáziája segítségével formálja át a félelem tárgyát.

A folyamat utolsó lépésénél a viselkedéses válaszon változtathatunk, ami hosszútávon az egyik leghatékonyabb eredménnyel szolgál, mivel eszközt ad a gyermeknek, amivel képessé válik önmaga megnyugtatására. Használhatunk például a relaxációs meséket, taníthatunk légzéstechnikákat, amiknek a lényege, hogy a testérzetekre és kellemes képekre koncentrálva segít a testi-lelki megnyugvásban. Nem szükséges különösebb képzettség sem ahhoz, hogy elkezdjük alkalmazni. A lényeg, hogy lassú, nyugodt hangon meséljünk gyermekünknek valami kevéssé eseménydús történetet, például arról, ahogy egy nyugodt helyen fekszik és nézelődik. Valahol, ahol jól érezné magát. Ilyen lehet például egy erdei séta, vagy akár egy fűben heverészős kép.

Az ilyen jellegű gyakorlatok eleinte több energia befektetést igényelnek a szülőtől, ez azonban hosszútávon kifizetődő. Hiszen ha gyermekünk megtanulja használni a képzeletét önmaga megnyugtatására, az nem csak az itt és mostban segít majd enyhíteni az elalvás körüli nehézségeket, hanem az élet számos más izgalmat okozó helyzetében hasznossá válhat. Emellett pedig a kompetencia érzetüket is növelik, hiszek a megnyugvást saját maguk idézik elő.

Türelem, játék és kommunikáció

A kisgyerekek szemszögéből a világ kevéssé átlátható, hiszen nem rendelkeznek még kiterjedt ismeretekkel, és a tapasztalatok, amikhez az átélt helyzeteket hasonlíthatnák, szintén korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. Ez pedig növeli a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság érzését. Ahogy egyre többet tudnak meg a körülöttük lévő világról, a félelmeik maguktól is fokozatosan csökkennek, ezt viszont nem mindig könnyű kivárni. Szülőként segíthetjük a folyamatot azzal, ha kialakítunk egy biztonságot adó napi rutint, illetve ha készen állunk válaszolni a gyerekek felmerülő kérdéseire. Fontos, hogy gyermekünk érezze, komolyan vesszük kérdéseit, aggodalmait, még akkor is, ha azok felnőtt fejjel akár még badarságnak is tűnhetnek. Hiszen ez is segít megalapozni a bizalmi kapcsolatot, amiben az érzéseiről, a félelmeiről később is megnyílik majd felénk.

Az érzelmekről való nyílt kommunikáció emellett azért is fontos, mivel segíti az érzelemszabályozás fejlődését, ami pedig elengedhetetlen a szorongások enyhítéséhez. Azok a gyerekek ugyanis, akik biztonságosan kötődnek – azaz el mernek távolodni a szülő közvetlen közeléből, hogy felfedezzék a világot, hiszen tudják, hogy ha szükség van rá, bármikor visszatérhetnek és számíthatnak a szülő figyelmére, gondoskodására –, a negatív érzelmeiket is jobban tudják kontrollálni, mint a nem biztonságosan kötődő társaik.

Óvodáskorban a játék is sokat segít a gyerekeknek abban, hogy meg tudjanak nyílni felénk és fel tudják dolgozni az őket szorongató félelmeket. Bábozás vagy szerepjáték során sokkal könnyebben kerülnek felszínre az érzelmeik, hiszen a játék egy picit eltávolítja a kellemetlen érzéseket és így kívülről tudnak rájuk tekinteni. A félelmet okozó szituációk újrajátszása pedig segít abban, hogy felül tudjunk kerekedni rajtuk, hiszen a játék során a történet befejezése, a kontroll gyermekünk kezében van. 

A kisebb-nagyobb félelmek elkerülhetetlenül részét képezik gyermekeink életének, aminek jó és rossz hozadéka egyaránt van. Szülőként azzal tehetjük a legtöbbet, ha nem azért a talán nem is igazán megvalósítható célért küzdünk, hogy gyermekünket megóvjunk minden szorongató helyzettől, hanem inkább odafordulásunkkal, bátorításunkkal és türelmünkkel segítjük őt, hogy megbírkózzon a helyzettel. A gyermekkori félelmek jönnek-mennek (még ha nem is egyik napról a másikra), de a nehéz helyzetekben megtapasztalt támogatás egy egész életre megszilárdíthatja a szülő-gyerek kapcsolatot.

A Plukkido játékok manólevelei a gyermekek félelmeinek feldolgozását és enyhítését úgy érik el, hogy a szülővel együtt, mesébe foglalva és játékosan, a fantáziát felhasználva közelebb merészkednek a félelmet okozó tárgyhoz, témához és közben önnyugtató technikákat tanulnak.
Ha kíváncsi vagy rájuk, látogass el meséink oldalára, ahol a Félelem/szorongás témában újabb Manóleveleket is találsz (játékonként összesen 5-5 darabot). 


Szólj hozzá